Néha hazudnom kell,
Hogy lásd, nem hazudok neked
és néha igazat kell mondanom,
csak, hogy hazudhassak.
.jpg)
Néha csak úgy, önkényesen
el kell törnöm a játékaidat
hogy az én játékaimmal kelljen
együtt játszanunk
Nem kérek elnézést
csak, mert félek egyedül
és nem bocsátok meg,
hogy jobban érezzem magam
Konok vagyok, öntörvényű makacs
de veled vagyok konok
és veled vagyok makacs
a te játékaidat töröm össze
és a te ágyadban ébredek
Veled
Mikor kiegyenesedik minden,
mint a víztükör, ha elmerül a kavics
némán, megfeszülve áll
csend, fény és jázminillat övezi
végigfekszik minden oltáron
ami az útjába kerül.
tömjénfüstbe takarja magát
csak a szeme villan
meg néha
majd elillan
mintha ott se lett volna.
és soha többé nem jön elő
Egyszer volt, hol nem volt:
Ismertelek téged?
Egyszer volt, hogy is volt?
a nevedet is tudtam
Amit csak mutattál
mindent megtanultam .
Egyszer volt, hol nem volt…
Ismertelek téged
De a mesék általában
nem így érnek véget…
Egyszer volt, hol nem volt?
Tán csak én emlékszem
Nálad volt a bőrönd
én pedig csak néztem…
Egyszer volt, hol nem volt…
már nem ott lakok régen
s már csak annyi rémlik,
hogy te ott voltál éppen.
Széllel szemben a szem -
Tavasz van.
Figyelem.
A ritka eső lecsepeg a hideg
felhőkből.
Majd szemérmesen
előbújik a reggel
Néha kezeddel
simítom végig
a szépséget
amivel olyan terhes
a levegő.
Míg csókunk
a tavaszi szélbe belenő
és végigcikázik
a bimbódzó pázsiton.
Fura csend ez. Zsibong az alja.
Mintha minden élet
a légtől duzzadna meg
Minden fényben
valami új csoda remeg.
Nem ismerem az éledő világot
Nem ismerem a neveket
csak ámulok a csodákon
- Hol lehettek vajon eddig? -
Valaha lépések koppantak
A magányos betonon
Valaha zokogtak álmukban
A macskakövek
Valaha minden lépés égette
A talpat, mint a pokol
És az apró ujjak sikoltoztak
Enyhülés után
S valaha csak a csend felelt tompán
Szavukra.
De nap süti már a felizzó betont,
Könnyeit a boldogság,
sikolyait a mámor csalja ki csupán.
Elfutottak a hideg ördögök
s az ajtón ma már az öröm dübörög
de már Ő sem,
hisz van kulcsa.
Szemében otthonok és gyönyörök
pihegnek
meg furcsa, szép csillámai
egy örök életnek
A magány elégett,
S hamvain ülöm meg nap, mint nap
Nászomat
Veled…
A szépség szemcsékben pihen
Szétszórva a lepedő
S én csak bámulok a szemedbe
Némán, mélán, epedőn
Mint egy kisgyermek
Aki otthonra lel…
A szavak elszöknek az ujjaim alól
Nem találnak vissza a papírra
Mert minden, minden igazság
Már az arcodra van írva
És szükségtelen volna
Tovább kutatni…
Csupán cseppnyi földet kerestem
S valahogy mégis eget találtam
Egy talpalatnyi Mennyet,
Hol megvethetem a lábam
És oda sétálok szemed fényében
Ahová csak akarok…
Szemcsékben ég a szépség a lepedőn
S én csak bámullak boldogan, epedőn.
Szavakat vések a régi papírra
Bár tudom, mit mondanék,
már rég beléd van írva…
Becsukom a szemem
Látni vágyom
Érezni
Hallani
Mindent.
Most nem akarok
Kimaradni egyetlen
Cseppnyi életből
Sem
Egyetlen kérdésre
Sem keresek buta
Felesleges válaszokat
Tudom, mit akarok
Ismerem a vágyam illatát
Régóta vártam már
Az ismerős
Esőszagra…
Furcsán,
Fanyarul rágja
Be magát a nyakam
Vékony bőre alá
Nincs helye
A futkosó mondatoknak
Látod, Isten,
Már írni sem tudok
De majd valahogy
Azért mégis elboldogulok…
Még egy régi darab:
HASZNÁLT
Karomra ég halomra minden
cseppekbe epedő ősi ének
minden amitől te és én is félek
mert elhamvad a füst
és porrá lesz a hamu
de nem lesz, ki felvegye tested,
ha utolsó lépted elested
és hiába kutattad őt, hiába lested
A falra már csak megkövült árnyékát fested.
Bármit kíván a hús bármeddig akar a szív
elfeled az elme
és nem akar, nem hív
a semmibe senki ölelő keze
Csak tétova lepedőg égnek a falakon
Semmi új, amiről érzem, hogy akarom,
csak némán hagyom zsibbadni bal karom
mintha leleményem lelence a füsttel szállna tova
És az ostoba
tudatlan káprázat min retinám rezeg
Elhamvad a lila tulipánokat kacagó hegek
és a rózsákba fulladt szerelmek dalára.
A némaság agyának hangya szavára várva
úgy teszek mintha
boldogsághalmazok
szépségegyenlőség forgatagába
vágyna rothadó eszem
s mindent kétszer megforgatok számban
amíg eszem,
mert nincs más mit még magamnak tudhatok
csak ezt a pár,
csatornába csurgó falatot,
Mely elfeledteti, hogy a falak ott
nőnek mint halott fákon a terhes inda
nem hívva új nevet
és királyfi sem jön,
hogy frissen fehérített csókjával
életet leheljen csonkomba.
otromba
vicc ez...
A fáradt szellő
Utolsó erejével
Vonszolja végig magát
A faágak között…
Belemar,
Megkapaszkodik a sötétkék
Felhők
Fodros rokolyájába
Hogy el ne vesszen a semmibe
De nézd, mély, sárga csíkokra
Szaggatta a gyönyörű
Kelmét…
A nap férfiszemmel,
Asszonykézzel
Bogozza ki
A tépett gyolcsokból
Önmagát,
S lusta bárányait
Melyeket egész nap
Üldözhet a
Tengerszín legelőkön
-nem akaródzik
Visszafeküdnöm –
Csodákból vágyakba
Torkollik a fény
És belemossa magát
A reggeli harmatba,
S gyönyörű tündöklésüket
Az első
Napsugárba burkolva
Citálják bele szemünkbe
...Csak győzzük
Csodálni…
Mára előszedtem néhány régi irományt, remélem tetszenek :) ma még valószínűleg rakok fel párat. Jó olvasgatást!
Néha sikítva ébred,
Néha eszeveszetten
Keresi szemeidet
A sötétben,
De néha mégis
Örül,
Hogy nem látja
Őket magán…
Olyankor betakarja szuszogó
Gyermekét
És hálát ad
Minden mozdulatáért
Az Úrnak…
Majd kávét főz,
És reggelit
Készít,
És kifőzi a tejből
A múltja könnyeit
Uzsonnás dobozba
Csomagolja
A lehetséges
Jövőket
És mosolyogva
Az iskolatáskákba
Dobja
Mert az új szavak lehetőségét
Már
Odaadta
Remegő kezével
Együtt…
- hiába vajon? -
Hát ide olvad minden
A vörös cipők koppanása is
Ide hoz el és
Itt törik fel a bölcsőd
Kemény héját
Itt futnak versenyt a
Gondolatok és a tettek
És itt töri ripityára
A lábát a remény
Ide költöznek a mumusok,
Ha már nem rettegek tőlük,
És innen lopják
El vézna álmaikat
A gólyák…
Magam is ide kárhozom
Majd ha már
Nem leszek
És minden használhatatlan
Kacatom itt kap majd új,
Nagyobb polcot…
Hiszen a törött szívek
Nehéz emlékeit is ide hordják,
S gúlába rakják őket
Aztán csak nevetnek, ha leborulva
Egy gúla agyonüti a régi
Szeretőket…
Bársony vagyok kezed alatt,
Komoly, nehéz, izzadó selyem,
S mint gyémánt ékszert a damaszton
Nyújtom feléd a szívem
Agyag vagyok kezed alatt,
Vad, formálható, mély őserő
Mit az örök szunnyadásból
Csak lelked hívhat elő
Villám vagyok kezed alatt
Izzó, dörgő, kevély, szent tűz
Mit a homályból a fénybe
Pillantásod parazsa űz
Selyem vagyok kezed alatt,
Fáradt szemű, puha bársony
S míg érzem hermelin kezed
Ég a szívem s neved a lángom…
Nézd, hogy reszket a szeme
Pedig csak igazat hazudik
Nézd, úgy retteg benne
Minden idegszál, hogy szinte
Már kitépné az ember
„maradj csendben!”
De nem marad
De a szó torkodon fennakad
Ahogy beléd tanul lélegezni
Megfékezhetetlen indulatok
Próbálnak kiszakadni
Torkod mélyéről
De csak a hús lüktet
A vér száguld
Nem a szív ver
Csak az agy diktál
Talán rákérdez:
Ittál
Vagy ettél valamit?
- nem, persze nem-
s csendben elnyelem
az összes hazugságot amit
nyelvem alá hebeg
mert nincs más dolgom
szerencsére a kéz a szívnél
valamivel hamarabb feled…
Megint azokat a kibaszott sikító hangokat
Viszi a szél a kövek alá
Megint a bírák szava szól, hogy
Mit szúrtál el két átszállás között
Lényeged megint
Beleid rejtekébe költözött
S nincs az a kés vagy penge
Amivel elő tudod kotorni onnan
Nem is tudod, hogy pontosan hol van
És röntgengép híján
Vakon döfködöd magad
S csodálkozol, hogy éget
Elveszett szavakat suttognak valahol
Szerettelek, szerettél, láttál
Láttalak, éreztelek, akartalak,
Benned járva találtam új utakat,
Vagy téged teremtettelek újnak e
Világra
Nem tudtam soha merre is kell menni
Hogy a sikolyok mögöttünk
De a suttogás előttünk legyen
Nem találok oda
Nem találok oda
Néhány útjelző táblát lelophattak
Mióta az előző utas erre járt
Én csak bóklászok,
Mintha nem lenne célom
Pedig csak utam nincs
…
